Már is hiányoznak...

...hogy kik? Hát ők, akik annyiszor megvidámítják az ember lányának a szívet, ők akik szeretnek, ők, akik mosolyt csalnak az arcunkra, megnevetettnek, segítenek, barátkoznak, haragudnak, árulkodnak, megölelnek...ésatöbbi,ésattöbbi :D Ők az ovis csoportom. Nem könnyű velük, de lehet őket szeretni, sőt...A napokban úgy éreztem hogy néha néha kiszabadulnék egy kicsikét ebből a környezetből és panaszkodásomnak hangot is adtam, amit mostani szemmel már szégyellek. Isten munkálkodik bennem is, ezért is Őt illeti a hála. Most, hogy már három napja betegen nyomom az ágyat, Isten rámutatott, arra, hogy milyen hálás is lehetek ezekért a gyerekekért. Van úgy hogy otthon érzem magam köztük. Most itt  ülök betegen és hiányoznak a drágáim. Isten meghallgatta panaszkodásomat és íme kiszabadultam kicsit. És most látom csak igazán milyen értékes mind nekem. Most hogy nem vagyok köztük és hozzák haza a híreket  a tesóm meg a barátném, most látom igazán, hogy ott a helyem köztük (egyelőre, hogy meddig azt Isten tudja).Hogy mennyire hozzá tud nőni az ember szíve ezekhez a gyerekekhez. És hallom, hogy hiányzom nekik. Hihetetlen. Pedig milyen alkalmatlan vagyok is én erre a munkára. Azért a betegségem alatt itt bent, hiányoznak a kis napsugaraim, akik által Isten fényt és színességet ad az én életemnek. Igazán mondatba sem tudom nagyon foglalni mit érzek, de látja azt a Szívek Vizsgálója! Ezért beszéljen tovább néhány kép.

éppen rajzolni készülünk

Sanyika és a lányok, Krisztina és Deni

köszönjük a meleg pulóvereket.

 a két Attila

az én kicsi mosolygós leánykámmal

Végül egy csoportkép. Együtt az új barátokkal : Sarah, Rebecca, Hannah, Simeon. Az ők csoportjuk ajándékozta meg a gyerekeinket azokkal a kötött pulcsikkal amiket reklámoznak :)